A fény útján - Beszélgetés fényképről és fényképezésről
Török András István - 2010.08.16
Forrás: pestszentlorinc.info
Többször megfordultam a pestszentlőrinci Széchenyi utca elején lévő fotós üzletben. Nyolcvan, olykor százéves, itt-ott törött, sérült, fakó felvételeket vittem oda, hogy valamelyest hibátlan képeket készíttessek belőlük.
Az üzlet kívülről
Tudtam, hogy digitális technikával, számítógéppel történik az eljárás, de azzal is tisztában voltam, hogy az újjászületett képen ugyanazoknak a fénysugaraknak, fénypászmáknak a nyomát fogom látni, amelyek valamikor elindultak egy arcról, és a fényképezőgép lencséjén keresztül összegyűjtve és rendeződve vonalakat, itt-ott ragyogást, máshol árnyakat hoztak létre a fényérzékeny anyaggal bevont celluloidon vagy üveglemezen. Ezt az ódon nyomot a modern technika segítségével felerősítve, de meg nem hamisítva látom viszont: az arc, a szemek, a tekintet és minden egyéb, ami jellemezte a képen látható személyt, ugyanolyanok, mint a felvétel pillanatában voltak. Az a valahol, valamikor elindult fénysugár valójában már rég elenyészett – és most mégis, nem törődve tér és idő rendjével, mint kép, itt van a kezemben.
Üzletbelső, Edó és Éva a pultnál
Erről a csodáról és a fényképezés gyönyörűségeiről beszélgetek az emeleti műteremben az üzlet vezetőjével, Bartus Edittel (akit mindenki Edónak szólít), és alkalmazottjával, Némethné Évával. Először az érdekel, hogy a fényképész pálya szakma, művészet, vagy hivatás?
– Miután gimnáziumban leérettségiztem, elvégeztem a Práter utcai kétéves fényképész szakmunkásképző iskolát, ahol 1986-ban szakmunkás bizonyítványt kaptam; eszerint szakmát gyakorolok – mondja Edó. – Az iskolában gyakran hangsúlyozták: nem biztos, hogy a megrendelő művészi képet akar, így ne áltassuk magunkat azzal, hogy művészek leszünk. Mivel szolgáltatást is végzünk, ez szintén a munkánk szakmai mivoltát erősíti. Ha azonban a fényképészben van művészi hajlam, vagy művészetre utaló látásmód, csak javára válik: hiszen már a felvétel elkészítése előtt látnia kell, milyen lesz a majdani kép, milyen érzéssel látja viszont önmagát a megrendelő. Különösen érvényes ez az esküvői vagy családi ünnepen készült felvételekre, de egy igazolványképnél sem mindegy, hogy egy parányit feljebb vagy lejjebb tekint-e az illető. Hogy hivatás-e a fényképezés? Mint minden szakmát, ezt is szeretni kell a szakma gyakorlójának, tehát valami belső késztetés szükséges hozzá. Én már a gimnáziumban is szerettem fényképezni az iskolai rendezvényeken. Az egyik osztálytársam keresztanyjának volt egy fekete-fehér laboratóriuma, ott tetszett meg a negatívval való munka, az előhívás, a vegyszerek használata és a papírképek készítése, a másolás. Különös örömet okozott, amikor a sima, világos felületen kezdtek előtűnni az élettel teli arcok…
– Én tizennyolc éve, az üzlet megnyitása óta dolgozom itt – kapcsolódik Éva a beszélgetésbe. – A gimnáziumban egy osztályba jártam Edóval, s ő hívott, nincs-e kedvem belekóstolni a fotós szakmába. Volt kedvem, mert mindig megragadott a pillanat megörökítése; autodidakta módon tanultam illetve lestem el Edótól a szakmát. A számítógépes műveletek okoztak eleinte gondot, de most már biztonságban érzem magam ebben a munkában is.
– Hogy készül a régi képek újjávarázslása?
– Ma már természetesen számítógéppel – mondja Edit –, de amikor kezdtük, és még utána sokáig, hagyományos módon ment. Ha épségben megvolt a régi negatív, arról készítettük el a fényképet. Negatív híján a papírképet le kellett fényképezni, s az így elkészült negatívról lehetett másolni a régi-új képeket. Persze sok volt a hibalehetőség, például a becsillanás…
– Mi az a becsillanás?
– A régi kép sarka, ha a legkisebb mértékben is felkunkorodott, vagy valahol hullámos maradt, a ráeső fény visszaverődött a képre, és ott egy csillogó folt jelent meg. A képet tehát teljesen ki kellett simítanunk, s általában felragasztottuk egy úgynevezett repróállvány teljesen sík és sima felületére. Aztán vagy természetes fénnyel, vagyis napfénnyel világítottuk meg, vagy két oldalról erős és egyenletes fényt adó reprólámpákkal – s csak ez után következett a tulajdonképpeni fényképezés. A digitális eljárásnál egyszerűbb a folyamat, becsillanás nincs, a számítógép a hagyományos eljárás hibáit elhárítja. Eleinte a régi negatívokról digitális úton készült fényképek keményebbek, „műviesek” lettek, erős kontraszt és túl élénk, valószerűtlen színek jellemezték őket. Ma már ezek a hibák nem állnak fent; minden árnyalatot, átmenetet élethűen vissza tudunk adni számítógéppel is. A régi képekre jellemző, vörösbe hajló barnás szépia színt, ha úgy kérik, szintén el tudjuk érni.
– Szépia? Úgy tudtam, ez a tintahal neve…
– Az is, hiszen egy lábasfejű, azaz polipféle, népies nevén a tintahal által kibocsátott festékanyagnak van ilyen színe. Ez az árnyalat a fotózásban kezd divatba jönni, többen kérik az új felvételeken, például esküvői képeken is ezt a színt; de ezt csak digitális technikával lehet megvalósítani, és csak a színes felvételek esetében.
– Úgy húsz éve láttam, hogy a fényképeket parányi ecsettel vagy tollal illetve festékkel retusálják. Készülnek még így képek?
– Tanultuk a retusálást, gyakoroltuk is, sőt a nagyobb, 6x9 vagy 9x12 centiméteres negatívot is retusáltuk, ha kellett. De ma már számítógépes módszerrel megy a javítás.
– Tapasztaltam, hogy a szoba falán a bekeretezett fotók évek alatt a napfénytől, de talán a villanyfénytől is elhalványodnak. A digitális képekre is jellemző ez?
– Sajnos igen, legalább annyira, mint a hagyományosan készült fotókra. Ha otthon tintasugaras nyomtatón készül a fénykép, akkor még hamarabb kifakul, mint ha nálunk készülne lézer printeren. A CD-re mentett képek esetében három év a képek „szavatossága”.
– Az elmúlt télen képes falinaptárakat is láttam az üzletben…
– Természetesen a mi munkánk az is, általában karácsonyi ajándék lesz belőle. Ősszel szokták megrendelni a következő évre: a tizenkét hónap mindegyikéhez kerülhet például a nyaralás egy-egy emlékezetes képe, de nagymamák is készíttetnek falinaptárt az unokájuk képeivel. Rendeltek természetfotós naptárt is, a megrendelő minden hónaphoz mellékelte a megfelelő hónapot idéző felvételét.
– Csak ketten dolgoznak itt? Az üzletben még egy fiatalembert is láttam.
– Ő a fiam, Jocó, itt tanulja a szakmát – mondja Éva. – Minden fényképész tanulónak az iskola megkezdésétől fogva el kell valahol helyezkednie, ahol a gyakorlati munka fogásait sajátítja el; a gyakorlat most, a nyári szünidőben is tart három hétig. Több tanulónk is van, be vannak osztva, kinek melyik nap kell jönnie. A fiatalokra jellemző, hogy könnyen elsajátítják a digitális fényképezőgépek használatát; ha valaki bejön az üzletbe azzal a kéréssel, hogy mutassuk meg az új gépének kezelését, általában a tanulónk adja meg a felvilágosítást.
– Éva, azt azért ne hagyjuk ki – szól közbe Edó –, hogy Jocó nagyon tehetséges. Ő és még több régi tanulónk is nyert felvételeivel az iskolai fotópályázatokon.
– Igen, de bevallom, Jocó egyszer véletlenül mégis kitörölte gépéből az egyik felvételét – mondja Éva. – Ha negatívra fényképezett volna, ez nem történik meg… ezt azért is mondom, hogy védjem a régi, „filmes” technika előnyeit.
– Vannak még, akik filmes gépekkel fotóznak?
– Vannak, hogyne, a vevőinknek úgy harminc százalékát teszik ki – feleli Edó. – Sőt akadnak olyanok is, akik a digitális gép használatáról visszatértek a régi, filmes gépre. Öt éve volt itt egy tanulónk, Bihari Balázs. A Kaposvári Egyetem Fotó Tagozatán tanult tovább. Most kint van Indiában, riportfotókat készít, tüntetések pillanatait örökíti meg. Képeire jellemző a bemozdulás; az elmosódott mozdulatok jól érzékeltetik az elkapott pillanat feszültséget. Balázs nem tudta megszeretni a digitális fényképezést: ő is filmre, diapozitívra készíti felvételeit. Drága berendezést és sok-sok tekercs filmet vitt magával.
– Nem félti a gépét, vagy önmaga életét?
– Ezt mi is kérdeztük tőle, de azt mondta: a gépét, ha kell, az élete árán is megvédi. Talán ő az, akinél egyensúlyban van a szakma, a művészet és a hivatástudat.
Egy régi kép
