Csoda a romokon - Török András István visszaemlékezései

Fáradtan, szótlan szomorúsággal ültünk az apámmal a bágyadt napsütésben az összerakott gerendákon. 1956. november 4-e után voltunk néhány nappal.

Mellettünk másfél méter magas romhalmaz: tégla, leszakadt mennyezet, szilánkokra tört bútorok. Gerber néninek, a nyolcvan körüli, magányosan élő pestszentlőrinci bábaasszonynak a háza volt ez pár órával ezelőtt. Délelőtt az Üllői úton, az akkori Vörös Hadsereg Útján Vecsés felől jött néhány orosz tank: a Piros iskolánál a felkelők megpróbálták őket megállítani, de nem sikerült. Az oroszok aztán lőttek mindenre. Az iskola kilenc belövést kapott, szemben a fűszerüzlet épülete, egy kis ajándékbolt meg a Kemény Zsigmond utca sarkán álló Turáni-féle papírbolt lett rommá – s ugyanez lett a sorsa Gerber néni házának is.

A csatazaj múltával átmentünk az apámmal a bábához. Az öregasszony ott bóklászott a romok között. Szerencséje volt, mondta, mert még idejében lement az egyik szomszédja pincéjébe. Mondtuk aztán, hogy jöttünk menteni a menthetőt, megpróbáljuk kihúzni a tetőszerkezet maradványait a romok alól. Hozzá is fogtunk, de mire a gerendákat szépen egymás mellé raktuk, elfáradtunk – én még csak tizenkét éves voltam –, s leültünk pihenni. Egyszer csak neszt hallottunk. Felnéztünk, s a délutáni nap ellenfényében az öregasszony állt előttünk. Hunyorogva néztem rá: a két kezét olyanformán tartotta, mintha áldást osztana, de aztán láttam, hogy egy-egy üveg befőttet, meg egy-egy kiskanalat tart. „Egyenek” – mondta. „Megmaradt ez a kettő ott a stelázsin” – s kezünkbe adta az üvegeket a kanállal, majd tipegve megfordult, s eltűnt a romhalmaz mögött. Láttuk aztán, hogy a törmelékből egy arasznyira kiáll egy polc, s azon, a malterdarabok között, az ujjnyi vastag porban tényleg ott a két épségben maradt üveg helye. Feltéptük a celofánt, s némán kanalazni kezdtük a csillogó, rubintpiros cseresznyeszemeket. Nem néztünk egymásra: azt hiszem, ugyanannak az álomszerű, babonás érzésnek voltunk mindketten a foglyai. Azóta sem volt részem benne, de azt hiszem, a csoda érzése volt ez.

Az apám öt évet élt még ezután. Az a nap többször szóba került köztünk, de Gerber néni befőttjét sohasem emlegettük. Mert az emberek az igazi csodákról nem szoktak beszélni. Írni is csak ritkán.