1995 októberében, az akkori szocialista Városkép magazinban megjelenő írásra reagál az 1956-osi eseményeket személyesen megélő szerző, Török András István.
1995 októberében jelent meg az akkor szocialista vezetés alatt álló kerületünk lapjában, a Városképben egy különdíjat nyert pályázati munka Brandt Vilmos aláírással. A jó tíz és félezer karaktert tartalmazó írás címe A halálláng elemei volt, alcíme: 1956-os anziksz. A pályázati munka, mint az 1956-os forradalom egy kerületi mozzanatát feldolgozó mű, dokumentum műfajban íródott. E műfaj nem nélkülözheti a publicista lelkiismeretességét, az események hiteles leírását, illetve azok hatásának taglalását, beleértve a lelki, a néplélekre gyakorolt hatásokat is. A pályaműben a következőket olvashatjuk: „Emlékezzünk. (…) A Piros iskolánál [a kerület egyik általános iskolája az Üllői úton] egy magyar lövészüteg biztosította a főútvonalat. A Kossuth tér felől jött a páncélos monstrum a piac [az akkori piac, a Széchenyi utca jobb oldala] magasságában, itt már észlelte a szabadságharcosokat. A monstrum megállt, páncéltornya forogni kezdett, csöve megállapodott a magyar üteg állásán. (…) Fiaink, harcosaink azonnal észlelték a veszélyt, (…) célba vették a tankot. (…) A lövés talált, a tank maga körül forgott tehetetlenül, teteje felcsapódott, és égő, szenvedő testek másztak ki belőle.(…) A Széchenyi utca és az Üllői út találkozásánál zajlott le a véres esemény. A felkelők sem tudtak segíteni az égő, emberi fáklyáknak. (…) Picire töpörödött testük az Üllői út–Mikszáth Kálmán utca torkolatánál került ideiglenesen a meghódítottak, levertek földjébe.”
Csakhogy a fenti anziksz – vagyis képes levelezőlap, üdvözlőlap, amelyet a szerző postázott az olvasónak – nem a valóságos tájat, nem az élethű képet ábrázolja. A Piros iskolától légvonalban alig száz méternyire laktam a szüleimmel. A történet idején hetedik osztályos voltam: jól emlékszem egy (de csak egy!) szovjet katona sírjára, a Mikszáth utca és a Széchenyi utca között, a páros oldalon, az akkor bolgárkertészek által művelt földek szélén, amelyek az Üllői út járdájáig húzódtak. Ebbe a sírba egy nagyon fiatalnak látszó, szőke, ukrán kinézetű katonát temettek. A katona egy Vecsés felől jövő tank tornyában állt, feltűnően kiemelkedve. Amikor a harckocsi elhagyta a Széchenyi utca torkolatát, puskalövés hallatszott, és a katona, kibukva a páncélosból, valószínűleg már holtan, az Üllői út sárga keramitkövezetére zuhant. A páncélos megállás nélkül haladt tovább. Mindezt, mint szemtanú, az édesapám beszélte el, aki akkor éppen hazafelé jött a kenyérvásárlásból. Ezt az egy lelőtt katonát temették el az Üllői út mentén. Még egy arasznyi föld sem volt rajta, csizmája orra kilátszott az őszi szántás göröngyei alól. (Később többször elgondolkodtam azon, vajon nem volt-e valami sorsszerűség abban, hogy ezen a helyen épült fel évtizedekkel később a kerületi szocialisták pártháza? Ma ugyanerre az épületre az van felírva: Dance City Center. A homlokzaton magyar szó nincs. Változnak az idők…) A katonasírt csak hónapokkal később hantolták ki. Amikor piacra mentünk, pár lépésnyire haladtunk el a vékony réteg földdel borított holttesttől. Ma is megilletődve gondolok a lapos, hant nélküli sírra, bár később valaki néhány lapát földet tett rá.
A Városképben olvasott történetből annyi igaz, hogy a Piros iskola nyugati végénél volt egy üteg – állítólag légvédelmi ágyú –, amellyel a szabadságharcosok megpróbáltak megállítani három vagy négy, Vecsés felől jövő szovjet tankot. A harckocsik katonái azonban nem a piac környékén látták meg az üteget, hanem szinte már a hosszú, két szárnyas iskola előtt, mert addig azt eltakarta az épület. A tankok megállítása, sajnos, sikertelen volt; a szabadságharcosok leadtak ugyan egy lövést, de az célt tévesztett, s az üteg kezelői az iskola épületének takarásában elmenekültek. Rögtön ez után valamelyik harckocsi eltalálta az ágyút, amelynek csöve tőből letört. Az orosz páncélosok aztán az iskolával szemben több épületet és családi házat szétlőttek. A Turáni-féle papír- és írószerbolt, egy élelmiszerüzlet, egy ajándéktárgyakat, tükröt, fésűt áruló bazár és az úttól beljebb, az öreg bábaasszony, Gerber néni háza a föld színével lett egyenlő. Az iskolát is, ahová jártam, különösen annak jobboldali szárnyát romossá lőtték; a téli hónapokban az akkori Steinmetz gimnázium alagsorában tanultunk. A szörnyű csatazaj után, mikor csend lett, édesapámmal együtt kimentünk az Üllői útra. Több környékbeli is megjelent; elképedtünk a romok láttán, nézegettük a gumikerekes üteg maradványait, a letört csövét. Akkor láttam először, hogy a csőben milyen tükörfényes, spirális bordázat húzódik. „A huzagolás” – mondta magyarázatképpen valaki. A tankokból tehát nem ugráltak ki égő fáklyaként lángoló szovjet katonák, nem égtek töpörödötté, így sírjaikat sem láthattuk. De a szocialisták által jutalmazott pályázati munkában más, a fentieknél sokkal megdöbbentőbb valótlanság is van. Különösen azoknak tűnik ez fel, akik akkor figyelő szemmel követték az eseményeket, átélték, átérezték a reményteljes, lelki újjászületést adó napokat, amikor a nemzet újra hinni kezdett Magyarország feltámadásában.Hadd idézzek a különdíjas dokumentumból: „A lőrinciek jól vizsgáztak emberségből, kegyeletből. (…) Az idegenek, a betolakodók anyái, szerettei helyett nővéreink, anyáink, asszonyaink, kedveseink helyezték el őszi virágaikat a hamuvá égett idegenek maradványai fölé. (…) A birodalmi katonák sírjai felett óriási virágkazlak emelkedtek. (…) A nőiesség megfejthetetlen-örök titok-érzékenysége [?] működött a forradalom asszonyaiban, lányaiban. Az őszirózsák, gerberák izzó virágfejei harsogták a kis ruszki katonák sírhantjai fölött a pusztítás és a háború őrült értelmetlenségét!”Ó, mennyire tudta a szerző, hogy mit is szeretnének olvasni és olvastatni a szocialisták a „rendszerváltás” után öt évvel, és az évszázad európai forradalma után harminckilenc évvel! Mennyire tudta, hogy mi kell az egykori pufajkás Horn Gyulának és hűbéreseinek! Mennyire tudta, hogy az „egyrészt–másrészt” elv alapján mindent, és mindennek az ellenkezőjét is megmagyarázó elvtársaknak milyen jól jön az ő hamisítványa! És mennyire nem tudta, hogy gerberát Magyarországon csak a ’60-as években kezdtek termeszteni! Mennyire nem tudta, hogy mi volt ’56 forradalmának szentsége, hogy mi zajlott a magyar lelkekben ’56 őszén! Mennyire nem tudta, hogy mi a sajtótisztesség! Mennyire nem tudta, hogy az újságírásnak, és minden másnak, amit közlésnek – mai szóval kommunikációnak – nevezünk, alfája és ómegája az, hogy hazudni nem szabad!
A dokumentumnak beállított művet aztán nekem is meg akarták magyarázni – mert nem szerettem volna annyiban hagyni ezt a mocskos ügyködést. A cikk alján dőlt betűkkel az állt, hogy a kerületi önkormányzat Koordinációs, Közművelődési és Sport Bizottsága, valamint Pestszentlőrinc és Pestszentimre Közművelődési és Sport Alapítványa által meghirdetett pályázatra érkezett be a különdíjra érdemesített dolgozat. Írtam hát október 17-én az illetékeseknek egy olvasói levelet A történelmi hitelességért címmel. Ebben, visszafogott hangon, sorban leírtam a szerző tévedéseit, és azt is: „…senki sem gondolhatja komolyan, hogy az akkori történelmi helyzet szülte néphangulatban a sírra gerberák izzó virágfejeit, sőt virágkazlat hordtak a (…) pestszentlőrinci magyarok.” Az írásomat nem közölték, helyette kaptam egy levelet négy és fél hónappal később, 1996. március 5-ei keltezéssel, amelyet V. L., akkori önkormányzati képviselő írt alá. Ebben sok egyéb között az állt, hogy a különdíjas mű irodalmi ihletésű, amúgy pedig „… az 1990–1994 közötti időszak lett volna hivatott arra, hogy igazolja a forradalmárokat, valamint leleplezze forradalmunk-szabadságharcunk ellenségeit.” Négy nap múlva válaszoltam levelére, akkor már neki, személyre szólóan címezve. Megírtam, hogy csupán irodalmi ihletést itt kár emlegetni, mert az írás bizony dokumentumszagú. Az idézett mondatára pedig ez volt a válaszom: „Az igazolás, az igazság vállalása örök kötelesség, és ha elmulasztottuk, bepótolni sohase késő. Ami igaz, azt ma is ki kell mondani, és hagyni kell kimondani.” Vajon hányszor nem hagyták kimondani az igazságot a V. L.-ek, hányszor kellett miattuk a hamisságnak győznie az igazság felett? Hányszor mondtak az igenek helyett nemigen-t, hányszor mondták a nem helyett azt: no, lássuk csak… s aztán következett a fekete fehérre mosása. Hányszor nem engedték kimondani az igazságot, hányszor magyarázták hamisan a forradalmunk lényegét?
Vajon nem a megalkuvás, a „nem mindegy?” kérdés feltevése vezetett előbb Medgyessy, aztán Gyurcsány, majd Bajnai korszakához? Vajon nem az 1956-os anziksz, a virágkazlas rémálom és a többi hamis cikk jutalmazása lökte valamicskével közelebb a nemzetet a 2006-os szemkilövésekhez és országunk teljes kirablásához? Nem a mellébeszélés győzedelme miatt merte nagy hangon az arcunkba köpni az egykori belügyminiszter, Biszku Béla, hogy ’56 igenis ellenforradalom volt, amit igenis le kellett verni szovjet segítséggel? Nem az alig észrevehető, apró idomítások és a mi lassú, észrevétlen idomulásaink fogják nemzetünket végveszélybe sodorni?
