Kutya idők

Múlóban volt már gyermekkorom szebbik része, amikor egy őszi délután a

Dugonics utcában lakó Pista barátoméknál voltam megszemlélni a

postagalambjait. Alkonyatkor a kisebbik fiút, Lacit kiküldte az édesanyja, hogy

hozza be az udvarról a kimosott, kiterített vörös nyakkendőt, mert másnap a

november 7-i ünnepélyre csak ezzel léphetett be az iskolába. Laci azzal jött

vissza, hogy a nyakravaló eltűnt.

Három-négy nap múlva megint Pistáéknál néztük a galambokat, amikor

észrevettem, hogy a játékos, fiatal, mindent megrágó kutyájuk szenvedve

forgolódik a karalábéágyásban. Mintha keresné, hol szabadulhatna meg az

emésztőrendszerében visszamaradt salaktól. Körülményesen készülődött, míg

aztán végre megjelent az erőlködéstől reszkető farka alatt valami egészen

különös formájú és állagú dolog. Pista barátom akkor már sejthetett valamit:

egyik lábával rálépett a furcsa produktumra, a másikkal meg szelíden, de mégis

megfelelő határozottsággal megtaszította a szenvedő eb hátulját. Az állat

előrébb bukdácsolt egy kissé, s hirtelen előtűnt az egész, napokkal azelőtt

bekebelezett, az emésztőnedvek által meggyötört, színeváltozott

úttörőnyakkendő. Úgy láttuk, az eb megkönnyebbül: de egy pillanattal később

hangos zubogással tört elő a dús salak – rá egyenesen a nyakkendőre.

Jóval később gondoltam csak arra: meglehet, hogy a bölcs állat már az első

alkalommal megtanulta, hogy vannak megemészthetetlen, befogadhatatlan

dolgok, s a végigszenvedett folyamat utolsó mozzanatával kutyai nyelven

megfogalmazott, pecsétes jó tanácsot küldött a nehezen tanuló Embernek: Ne

vegyél be mindent!