Téli emlék
A híres-hírhedt Rákosi-rendszer legsötétebb gödrében vergődött az ország. Nővérem 1952 szeptemberében kezdte meg az – akkori nevén – Steinmetz Miklós gimnáziumban a tanulmányait; három osztálytársnője közül valamelyik, akikkel általános iskolába is együtt járt, fejébe vette, hogy jó lenne az oroszon kívül németet is tanulni. Az 1952–53-as tanévben ez tilos volt: az „imperialista, náci hordák” szavait nem volt szabad használni. Az az évfolyam utoljára ötödik osztályban, az 1948–49-es tanévben tanulhatott németül. A nővéremék osztályának akkor a Piros iskolában Zsigmond Lászlóné tartotta a német órákat; ő még a gót betűkkel is megismertette a kisdiákokat. ‘49 szeptemberétől – legalábbis jó néhány évre – megszünt a német nyelv oktatása.
Az egyik osztálytársnő édesanyja megkérdezte egyszer a gimnáziumban tanító német–orosz szakos tanárt, Ványa Jánost, hogy nem tanítana-e németet, mert az mégis világnyelv, az orosz pedig nem egészen az… Ványa tanár úr, tekintettel a ténylegesen fennálló kockázatra, csak úgy vállalta, ha a tanítás iskolán kívül, valamelyik németül tanulni akaró diák lakásán folyna. Ránk esett a választás. Az első foglalkozás valamivel karácsony előtt lehetett, mert emlékszem, hogy a lányok az O Tannenbaum című dalt tanulták. Ványa tanár úr többször elénekelte, a többiek énekelték utána, aztán a német szavakat írták a szótárfüzetbe.
Hetente kétszer volt óra; kora délután, fél három tájban körülülték az asztalt a konyhában, ott még a délelőtti ebédfőzés után meleg volt. (A szobai kályhába csak négykor gyújtottunk be a rossz minőségű „tűzoltó szénnel”, s hat körül kezdett jó meleg lenni.)
Nyolcéves voltam, s unalmasnak tünt az érthetetlen szöveg és ének. Az első vagy a második foglalkozás után azonban történt egy felejthetetlen esemény. Este, amikor hazajött az édesapám, szokatlan komolysággal figyelmeztetett: „Erről, amit itt hallottál, senkinek sem szabad szólnod. A lányok németül tanulnak, és baj lehet abból, ha ezt mások is megtudják. Ha valaki kérdez erről, mondd azt, hogy az orosz nehezen megy, és különórát tartanak.” Bólintottam, hogy megértettem. Tudtam, hogy apámra hallgatnom kell, de nagyon meg voltam keveredve: a családban sosem volt semmiféle titok. Nehezen értettem meg, hogy olyan helyzet is előállhat, amikor nem szabad az igazat megmondani, illetve nem az igazat kell mondani. Eddig ez nem így volt. Eltünt az a szilárd erkölcsi alap, ami a tiszta igazság volt, s helyét – még ha csak egyetlen esetre is – átvette a hazugság. Az járt az eszemben, hogy mi lesz, ha ennek a helycserének máskor is elő kell fordulnia? Honnan fogom tudni, hogy mikor kell igazat mondani, és mikor kell hazudni? Csorbának éreztem magam, mert a kényszerű alkalmazkodást gyermeki személyiségem fájó hiányként éltem meg. Apámat pedig szívből sajnáltam, mert láttam az arcán és hallottam a hangján, hogy mindez neki sem tetszik – de valamiért muszáj így tennie.
A titokról nem szóltam az azóta eltelt bő ötvenkilenc év alatt. De mostanában gyakran eszembe jut: ilyesféle, vagy fájóbb titkolózások miatt, amelyek más családoknál, más okból többször is előfordulhattak, hány gyermeknek torzulhatott az erkölcsi értékítélete akaratán kívül? Hányan váltak közülük túlzottan alkalmazkodóvá, megalkuvóvá, vagy éppen árulóvá – és ezek együttesen mennyire játszhattak szerepet hazánk későbbi, hosszúra nyúló, áldatlan helyzetét illetően?
Török András István
